Lemezek, beszélgetések és gondolatok a zenéről

Zenepont

Egy zenés reggel

2014. november 10. - TTrisztan

ABBA - (1977) Abba The Album.jpg

Tegnap, a reggeli kávém elfogyasztásakor arra gondoltam, hogy felteszem a lemezjátszóra régi fekete lemezen az ABBA együttes 1977-es The Album című lemezét.  ABBA-gyűjtőként a sorlemezek szinte mindegyik formája megtalálható nálam, így felmerül a kérdés, hogy miért épp az elfeledett bakelit-lemezt választottam a napom indításához. Az igazság az, hogy ha az ember a múltba akar visszalépni egy óra erejéig, mindig érdemesebb a leghitelesebb formátumhoz nyúlni, ahhoz a hanghordozóhoz, ami túlélte a siker éveit, majd a raktározást látva és tapasztalva a kényszerű költözések időszakát, a nagy szerelmekét, szakításokét, boldogságot és bánatot egyaránt. Hiába időt állóbb az optikai lemez, korszerűbb, jobban és sterilebben szól, a régi feketelemezek őrzik igazán az emlékeket.


    Ahogy feltettem a lemezjátszóra a korongot és elindult a tű, előjöttek a régi emlékek is. Talán tizenegy éves lehettem, amikor egy barátomnál megláttam az album egy régi, viharvert változatát. Akkoriban a nyarak is mások voltak: tele örömmel és játékkal. Akkor még tudtunk beszélgetni, igazi zenét hallgattunk, régit és újat egyaránt. Mégis gyerekkorom meghatározó emléke ez a megkopott borító és a néhol már karcos, fekete korong, mely Magyarországra kalandos úton került, és mindenki, aki a messzi, északi szabadságból szeretett volna egy szippantást negyven perc erejéig, megvette és ereklyeként őrizte.


    Nekünk ez a lemez maga volt a boldogság, a kapu egy régen elfeledett világhoz, ami a szüleink fiatalkorához vezetett. Ott mások voltak a színek és a szavak, a szabadság és a szerelem, mint most. Ami akkor félve suttogott vallomás volt, az manapság már elkopott frázis, közhely. A vasfüggöny mögött többről szóltak ezek a dalok, mint flitter és csillogás, mert a harmóniákban ott rejtőzött a dalokba rejtett szabadság, az utazások, séták az erdei ösvényen és a halkan elsuttogott titkok régen elfeledett illata porszemek és karcolások formájában még mindig ott őrzik az elveszett idők emlékét a barázdákon, a megsárgult borítón, amelyeket évekig nem látott senki, ahogy a lomok között vigyázta a megállt időt.


    A lemezjátszó tűje már meg-megugrik a barázdákon, a dal bizony recsegve szól, mert ezek az évek már mások. Dalok helyett már számítógéppel szelídítjük a világot, egy gombnyomással beléphetünk bárki életébe, neonfények alatt keressük a szerelmet, melyet eldobunk egy üzenettel, ha úgy tartja kedvünk. De nem veszett el minden. Tudom, van remény még, amíg szólnak a harmóniák az albérlet kopott falai között kizárva a felgyorsult, értékeit vesztett világot, mely többször megfordult már, de nyugodt álmot nem hozott azóta sem. De mégis, a mai reggel színei másként ragyognak, mert a zene, a dal megtölti fénnyel és színekkel a szomorú őszt a panelházak között. Mert a zene örök, és őrzi az emlékeket, melyekre már, mint sajátjaimra vigyázok. Időnként előveszem a dobozból, lefújom róla a port, és hagyom, hogy visszarepüljek a ma már kissé kopottnak tűnő letűnt világba mely kicsit bennem él tovább.

A bejegyzés trackback címe:

https://zenepont.blog.hu/api/trackback/id/tr316883285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása