Lemezek, beszélgetések és gondolatok a zenéről

Sic Itur Ad Astra...

Enya - Dark Sky Island - lemezkritika

2015. november 28. - TTrisztan

dsi_600.jpg

1988 őszén egy fiatal, teljesen ismeretlen énekesnő-dalszerző egyedi, éteri hangvételű dalával több ország sikerlistájának élére ugrott fel úgy, hogy korábban szinte senki nem hallotta a nevét. Ő volt Enya és az Orinoco Flow , amire mindenki emlékszik, aki valaha hallotta. Az Északnyugat-Írországban született, nyolc testvérrel rendelkező hölgy már a nyolcvanas évek legelején szerepel a médiában, igaz, ekkor még a testvérek és a nagybácsik által alakított Clannad zenekar háttérénekesnőjeként és billentyűseként. Két nagylemez és számtalan koncert után a családi köteléket elhagyva a szólópályán kereste meg a saját helyét. 1985-ben a Frog Prince című filmhez írt zenét, majd egy évvel később a BBC televízió The Celts című sorozatának zenei hanganyagát szerezte. 1988 viszont az igazi nagy debütálás éve, a Watermark című nagylemez - köszönhetően az Orinoco Flow című dalnak- nagy sikert aratott az egész világon, és Enya hirtelen világsztár lett. 

A nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek első fele a New Age zenei stílus igazi nagy felfutásának ideje. Az ekkor készült lemezek - köszönhetően a közönség felfokozott érdekélődésének és a senki máshoz nem hasonlítható zenei világnak- mai napig is az életmű alappillérei. Az 1991-es Shepherd Moons 199 héten át időzött az amerikai toplistákon, és elhozta az első Grammy-díjat is, amelyet sok másik követ. A jóval kimunkáltabb, éteribb The Memory of Trees 1995 végén jelenik meg és ugyancsak hatalmas sikert arat, majd a sikersorozat a 2000-es A Day Without Rain című albumnál teljesedik ki. Az innen kimásolt kislemez, az Only Time ugyancsak világsláger lett. Egy évvel később a May It Be is óriásit ütött köszönhetően  A Gyűrű Szövetsége című filmnek.
A Day Without of Rain zeneileg a karrier csúcspontjának tekinthető, talán túl nagynak is, mivel az évtizedben készült további lemezeket teljesen elhomályosította. A 2005-ös Amarantine már egy jóval hullámzóbb anyag volt, majd a 2008-as karácsonyi tematikájú lemezzel elérte a mélypontot. Mindkét lemez gondja az volt, hogy új utak hiányában igyekezett hozni mindent, ami eddig jellemezte Enya munkásságát. Míg az Amarantine-on  néhány dal azért tényleg nagyon jól sikerült, az And Winter Came esetében pedig a léc annyira alacsonyra került, hogy az énekesnő sajnos önmaga paródiájává vált. 
enya_simonfowlerintro.jpg
A hét éves hallgatás azonban jót tett az énekesnőnek, mivel az új album ismét a régi Enyát hozza elénk. A napokban megjelent Dark Sky Island dinamikus, sodró, talán kicsit sötétebb, mint a korábbi lemezek. Enya sikerrel tért vissza a hidegebb, földöntúlibb megszólaláshoz, amely mindig is a védjegye volt, azonban a lágyabb, melegebb hangvételű A Day Without Rain lemezzel ez háttérbe szorult. Az önismétlést elkerülve itt már nem hallunk egyzongorás instrumentális darabokat,és ír nyelvű balladákat. Cserébe viszont három dal szólal meg Loxián nyelven, amelyet a szövegíró, Roma Ryan hozott létre még az Amarantine album idején. A lemez tematikáját a La Manche-csatornában található Sark sziget ihlette, amely arról nevezetes, hogy éjszakánként nem látható mesterséges fényforrás a településeken, csak a csillagok és a hold fénye. 
Ez az élmény szinte mindegyik dalra rányomja bélyegét; az albumnyitó The Humming már-már gótikusan vezet fel a csillagok közé megidézve az univerzum dalát. A loxián nyelvű The Forge of Angels távoli jövőjében az újkelták tartanak csillaghajóik fedélzetén egy új világ felé. Az Astra et Luna a korábbi latin daloktól eltérően egy csodálatosan szép óda a Mindenséghez, míg a katartikus The Loxian Gates a címadó dal és a Humming mellett a legerősebb alkotás a lemezen.
12247190_942245975811721_60.jpg
Enya mindig is nagyon erős volt lassú, éteri dallamokból, ez itt sincs másképp. A So I Could Find My Way akusztikusabb, organikusabb oldalát mutatja be a művésznőnek, míg az I Could Never Say Goodbye-ban pedig az énekesnő magasabb, kevésbé iskolázott regiszterei csendülnek fel, amelyet az 1988-as Evening Fallsban hallhattunk utoljára. A ritmikusabb Even in the Shadows visszaidézi a korábbi évek hidegebb hangvételét, míg az első kislemez, az Echoes in Rain a hazatérésről szól. A dal megragadja és továbbviszi az Orinoco Flow és az Anywhere is sodró, dinamikus hangulatát. 
Azonban akadnak itt további meglepetések is; az elekronikát és hagyományos Enyás hangszerelést vegyítő Sancta Maria Vangelist idézi fel, míg az Only Time világát felidéző Diamonds and Water nagyon szépen vezeti le az albumot. A deluxe kiadáson szereplő három bónusz dal sem méltatlan az életműhöz; a Solace egy csodálatos lassú ballada, pontosan az, amelyek szerzéséhez és előadásához az énekesnő mindig is nagyon értett. A Pale Glass Blue már érdekesebb, egyedi dallamvezetése, csilingelő elektronikája zenélődobozt idéz, egy sötétebb hangvételű kosztümös film ideális kísérőzenéje lehetne. A harmadik, az ír népdalok, és az anyazenekar, a Clannad világát idéző Remember Your Smile viszont puritánságával fogja meg hallgatóit.
dsi_enyacom_simonfowler_10.jpg
Ha végignézünk az eddigi nagylemezeken, láthatjuk, hogy az 1986-os The Celts még az útkeresésről szólt, de az igazi nagy debütáló album, a Watermark óta egyenes úton halad az énekesnő karrierje, amely minden egyes mérföldkővel gazdagabb lett új zenei hatásokkal. A Dark Sky Islanddal végre újra egy olyan Enya lemezt kaptunk, amely méltó az életmű legkiemelkedőbb alkotásaihoz.
10/10
Fotó: Simon Fowler

A bejegyzés trackback címe:

https://zenepont.blog.hu/api/trackback/id/tr988123536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.