Lemezek, beszélgetések és gondolatok a zenéről

Blackmore's Night - All Our Yesterdays - más szemszögből

Doktor Fell kritikája

2015. október 19. - TTrisztan

Doktor Fell barátom, akivel folyamatosan vitatkozunk a Blackmore's Night zenei munkásságáról, megkért engem arra, hogy véleményét, amely keményebb, mint az enyém, ő is nyilvánosság elé tárhassa az új lemez kapcsán.

Blackmore Mesternek, a gitár „Paganinijének” egyik, végletekig elfogult csodálója vagyok. Néha, félig viccesen szoktam is mondani: „Aki nálam nagyobb rajongója, az vagy hazudik vagy festi magát”. De itt most több ponton nem tudok egyetérteni Cordell barátommal a Blackmore’s Night legújabb (szám szerint kilencedik – ha a Winter Carols névre hallgató karácsonyi különkiadást nem számoljuk), All Our Yesterdays című stúdióalbumával kapcsolatban.


Vegyük sorjában. Az iTunes jóvoltából még jóval a szeptember 18-i megjelenés előtt alkalmam nyílt elolvasni a dalok címeit, és azokba bele is tudtam hallgatni. Sajnos már ez előrevetítette a csalódottság érzését, miszerint itt túl sok eredeti ötletre nem igazán lehet számítani.
A címadó All Our Yesterdays kellemes, vidám nóta, de igazából tényleg olyan, mintha a Cordell által említett dalok (Dancer and the Moon, Troika, Toast To Tomorrow) motívumai köszönnének vissza, persze egyáltalán nem rossz, de az ember kicsit ütősebb nyitányt várna, valami újat, amit még nem hallott.
A következő darab, Allan Yn n Fan egy kiváló instrumentális produkció, a lemez egyik erőssége. Dinamikus, hoz valami újat, mind stílusban, mind ritmikában.
A harmadik, Darker Shade of Black volt az első pont, ahol komolyan lefelé görbült a szám mindkét sarka. Az még rendben van, hogy két instrumentális szerzemény következik sorban egymás után, de ez a „Volt egyszer egy vadnyugatos”, agyonvibrátózott, áriázós műkornyikálás, mely lényegében végig hallható egyfajta aláfestésként, nálam meggyilkolja a produkciót. Ordít ugyanis, hogy mesterségesen generált, természetellenes hang, valódi vokalistával köszönőviszonyban sincs. Sajnos ettől nem tudok szabadulni, annak ellenére, hogy nem lenne rossz kompozíció. Kár volt ezzel elrontani és halálosan unalmassá tenni. Visszaszorultak volna az elektronikus effektek? Itt valahogy ez elfelejtődött.
Szerencsére a következő Long Long Time segít valamelyest túltenni magunkat az előző mélyrepülésen. Kőprofi előadás és hangszerelés, de valahogy nem sikerült elvarázsolnia. Feldolgozás, rendben, nagyon szép, de semmi különös.


A Mike Oldfield által jegyzett Moonlight Shadow feldolgozása véleményem szerint hatalmas baklövés. Nem biztos, hogy szerencsés egy eredetileg is nagyon jól sikerült dalhoz hozzányúlni, hacsak nem annak markáns újragondolásáról van szó. Itt ez nem történt meg, számomra legalábbis, mert ez eléggé halovány lett. Nem értem, mi szüksége van Ritchie Blackmore-nak éppen Mike Oldfield dalt játszani. Egyébként a zenekar első két lemeze után már világos volt, hogy valamiféle vonzalom fűzi őket a Holdhoz (Moon). Shadow Of The Moon. Szinte azonnal asszociál az ember… Moonlight Shadow. Már akkor gondoltam, illetve reméletem, hogy ehhez a dalhoz még véletlenül sem nyúlnak hozzá. Erre tessék. Félelmeim beigazolódtak. Sajnos. Értem én Blackmore alázatát, meg azt az ars poeticát is, amelyet 3 évvel ezelőtt megvallot, mikor egy svéd rockmagazinnak adott exluzív interjút, miszerint „nem számít, ki írta a dalt, a lényeg a zene”. Ez mind nagyon szép, de talán egy szintet azért tartani kéne.


Ha még eddig nem olvadt le a biztosíték, akkor következik egy újabb feldolgozás, az I Got You Babe. Bocsánat, de ez mit keres egy reneszánsz és folk-rock zenét játszó zenekar nagylemezén. Legközelebb mi jön? Madonna vagy Lady Gaga? Na jó, innen már csak fölfelé van.
The Other Side. Na, ez már igen, az album talán legerősebb darabja. Végre egy tisztességes Blackmore’s Night nóta. Bár a többi is ilyen lenne.
Nyolcadikként a Queen’s Lament című, immáron harmadik instrumentális darabot hallgathatjuk, mely méltó az eddigi életműhöz.


Ezután olyan jön, ami még nem igazán volt: Blackmore’s Night remake. Illetve rosszul mondom, mert a 2010-es Autumn Sky albumon már korábban is sikerült kedvenceinknek hasonló merényletet elkövetniük a rajongóik ellen (a Sake of Song újragondolása és ezzel együtt dinamikájának brutális meggyilkolása). Nos, itt majdnem ugyanazt tapasztaljuk, azzal a különbséggel, hogy itt pörgősebbé, rockosabbá tettek egy melankólikusabb hangvételű dalt. A Where Are We Going From Here egészen magával ragadóan kezdődik, sokat emel rajta a hegedűs virtuozitása, viszont nagyot csalódik az ember, mikor felismeri a Ghost Of A Rose albumon hallható gyönyörű balladát valahogy egészen más kontextusban. Tulajdonképpen nem lenne rossz, de bocsánat, más ötlet nem volt?
A Will O’the Wisp sokat emel a színvonalon, mert egy kiváló nóta, még akkor is, ha kicsit a The Circle-re hajaz benne a vokálozás. Mindenesetre én ilyesmit várnék a Blackmore’s Night-tól az önismétlések és nem ideillő dalok helyett.


Az Earth Wind and Sky miatt sem kell a párosnak szégyenkeznie, sőt.
Végül a Coming Home, örömzenével zárul a lemez. Befejezésnek kiváló.

Cordell-lel ellentétben, az előző, 2013-as Dancer And The Moon albumot én zseniálisnak és az együttes egyik legjobbjának tartom. Egyenletes, végighallgatható, azon kívül tartogat olyan katarktikus élményeket a rajongó számára, amiért az ember feltesz egy Blackmore’s Night lemezt. Egyszerűbben fogalmazva a blackmore-i zsenialitást kapjuk. Amikor meghallottam a Uriah Heep (egyébként Blackmore egyik kedvence) meglehetősen monoton és szürke, Lady In Black-jét újraértelmezve, azt mondtam, hogy ilyen nincs. Mintha Blackmore azt üzente volna zenészbarátainak, Ken Hensley-éknek: „Fiúk, jól megírtátok ezt a dalt, de most én megmutatom, hogy kellett volna előadni.” Mert tagadhatatlan, hogy a Mester akkorát gitározik ebben a feldolgozásban, hogy szinte felrobban a nóta. Joggal tölti el az embert egy büszkeségérzés: na, ezért ő a legnagyobb. Hasonló érzés a Rainbow klasszikus, Temple Of The King remake-jével, közel 30 év után, a jelen korra adaptálva. A gitárszóló olyan, hogy csontig borzongok a katarzistól, valahányszor meghallgatom. És hallgatom, mert megunni nem tudom. Az aranyérmes, semmivel össze nem téveszthető „Blackmore sound”, mely több mint 50 év alatt érett azzá, ami. Mintha az egész életművét tette volna bele ebbe a szólóba és a Lady In Blackbe.
Nem különösebben szeretem a 2010-es Autum Sky nagylemezt, de a jelenlegi All Our Yesterdays-nek bőven sikerült alulmúlnia azt. Mert míg az előbbi ugyan a közepe felé szintén alapos mélyrepülésbe kezd a Believe In Me-vel kezdve a Celluloid Heroes-on át a Strawberry Girl-el bezárólag, mégis nagyon feljön a végére és azért csak van 7 erős dal a lemezen, ahol még megmerítkezhetünk a Blackmore’s Night atmoszférában és alkalmunk nyílik lúdbőrözni némi katarzis elménytől; addig az utóbbi albumon, annak ellenére hogy Candice Night hangja nagyon rendben van, Blackmore Mester ezúttal valahogy nem tudja levenni a lábáról a hallgatót. Hiányolom a blackmore-os gitárszólókat, új ötleteket, új dalokat.


Annál is inkább, mert egyszer azt nyilatkozta, hogy annyi zenei anyaga, ötlete van, hogy ha élete végéig csak ezt a műfajt folytatná, akkor sem lenne ideje mindet megvalósítani.
Most vagy a választás volt rossz, és kevéssé szerencsés kézzel nyúlt bele az ötletekkel teli kincsesládába vagy mégiscsak kezdenek elfogyni azok az ötletek. Nagyon bízom benne, hogy az előbbi igaz, és legközelebb a Mester inkább vár még az új albummal, ha netán alkotói válságba kerül. Feldolgozásokkal is felesleges untatni a rajongótábort, hacsak nem egy forradalmi újragondolásról van szó, mint ahogy azt korábban már tapasztaltuk. Az eddig megszokott katarzis nálam sajnos most elmaradt. 4/10.

Doktor Fell

A bejegyzés trackback címe:

https://zenepont.blog.hu/api/trackback/id/tr267989967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.