Lemezek, beszélgetések és gondolatok a zenéről

"Mondd, merre visz ez az út?"

Blackmore's Night - All Our Yesterdays lemezkritika

2015. szeptember 23. - TTrisztan



Az idén tizedik sorlemezét megjelentető Blackmore’s Night zenekar fennállásának tizennyolc éve alatt több igényes, maradandó dallal szerzett örömet a stílus kedvelői számára. A kezdetben a középkori és reneszánsz zenei világot a rockzene sajátosságaival vegyítő házaspár-duó későbbi lemezein egyre jobban elmozdult a populárisabb folk-rock felé. A legutolsó három stúdióalbumon ez az irányvonal egyre erősebben hallható. Míg a 2010-es Autumn Sky nagyon erősre és frissre sikerült, a három évvel későbbi Dancer and the Moon már egy csapongóbb, kevésbé koherens zenei anyagot tartalmazott.


Kilenc stúdióalbummal a háta mögött egy zenekar már megalapozta önmagát, felépített egy koncepciót, amelyet sikerre vitt és a továbbiakban ezen az irányvonalon igyekszik mozogni úgy, hogy új zenei hatásokat használ egyensúlyban a saját jellegzetességeivel A Blackmore’s Nightnak eddig mindegyik lépés sikerült, hiszen olyan remek albumok születtek, mint a 2001-es Fires at Midnight vagy a 2003-as Ghost of the Rose, melyek a pályafutásuknak jelentős mérföldkövei. Azonban a zenekar életművében vannak olyan kilengések, amelyeket a későbbiekben nehéz felvállalni, mint például a 2013-as Christmas Eve újraértelmezése. Összességét tekintve azonban a zenekar tudatos és kemény munkával halad előre egyre nagyobb popularitást szerezve magának. A kérdés azonban az, hogy az egy idő után rutinszerűen jelentkező önismétlést sikerül-e elkerülnie?


Erre nehéz válaszolni egy olyan csapat esetében, akinek munkássága a folk-rock stílus egy aprócska területéhez köthető. Vajon hol húzódik az a határvonal, amelyen átlépve már egy jóval populárisabb zenei anyag születik? Egyáltalán érdemes-e átlépni, hiszen az eddigi lemezek tekintetében a bejárt út mindig sikert hozott?  Az All Our Yesterdays problémája itt kezdődik; egyrészt a zenekarra tipikusan jellemző reneszánsz zenei hatások a tizedik albumra erőteljesen visszaszorultak, más részben viszont a dalok egy részénél azt érezzük, hogy már korábban hallottuk valahol. Ez a tétova kettősség erőteljesen nyomja rá bélyegét a most megjelenő dalokra. Ritchie Blackmore az előző lemezekhez képest még egy lépést tett hátrafelé, érezhetjük azt, hogy az énekesnő, Candice Night az, aki uralja a produkciót. Az énekesnő hangjának mélyebb regiszterei az elmúlt öt év folyamán megerősödtek, így a jelenlegi dalokban sokkal teltebben, erőteljesen szólnak. A produceri munka az eddigiekhez képest jobb, a korábbi lemezeken hallható elektronikus effektek szinte teljes egészében eltűntek, így a zenei hangzásvilág visszakanyarodik a korábbi, kevésbé eklektikus hangzáshoz. Azonban fájó hiányosság, hogy a markáns dobhangzásért felelős Malcolm Dick helyét egy jelentéktelenebb, jobban a külsőségekre utaló dobos vette át, emellett a csapat összetételéből nagyon hiányzik a folkguru Albert Dannermann, aki népi hangszereivel varázsolta még csodálatosabbá a dalokat. Azonban a hegedűért felelős Claire Smith, alias Scarlet Fiddler igazán remek választás volt, mivel virtuóz játékával egyedi színekkel tölti meg az új dalokat. Abillentyűkért felelős David Baranowski (Bard David of Larchmont) és a nagy showman ritmusgitáros-basszer Mike Clemente (Earl Grey of Chimay) régi motorosok Candice-ék mellett, játékuk pontos, megbízható.


A lemez nagy problémája az, hogy nagyon sok esetben a régi dalok újraértelmezéseivel találkozunk. A címadó All Our Yesterdays cigánytáncos harmóniái mögött felfedezhetjük a koncerteken nagy sikerrel játszott 2008-as Toast to Tomorrow-t, de vannak olyan részek is a dalban, amelyek az eggyel korábbi lemezen hallható Troikára és a Dancer and the Moonra emlékeztetnek. A 2003-as Where Are We Going from Here című csodálatos, intim ballada új feldolgozása itt rockzenei köntöst kapott barokkos hegedűbetétekkel. Az újra felvett és átértelmezett változat azonban nem ér fel elődjéhez, és csak a hegedűs, Scarlet Fiddler játéka menti meg a totális bukástól. A lemez másik problémája a feldolgozások. Nem értem, miért ragaszkodik a csapat ezekhez minden lemezen, jó néhány mellényúlást követően. Néhány kiemelkedő kivételtől eltekintve (The Times They’re A Changin’, Wind In The Willows, Rainbow Blues, Diamonds and Rust, Wish You Were Here, Self Portait, St. Theresa) ezek csak az értékes percidőt veszik el sokkal jobb, más dalok elől. Az eredetileg Sonny és Cher által jegyzett I Got You Babe alapvetően kellemes, jobban is sikerült, mint az eredeti dal, azonban, akárcsak a átdolgozások nagy része, a duó életművéhez nem sokat tesz hozzá. Az eredetileg Linda Ronstadt által sikerre vitt Long, Long Time kellemes ballada, melyhez hasonlóból bőségesen van a zenekar repertoárjában. A harmadik nem saját szerzemény a Moonlight Shadow, amelyet a csapat már hosszú évek óta játszott koncerteken. A stúdióváltozat, amely tempósabb és ritmikusabb, nem sikerült rosszul. Azonban a gond itt is az, hogy hangzásában és hangulatában nagyon hasonlít a 2001-es All Because of You-ra, vagy a 2008-as Elvis feldolgozásra, a Can’t Help Falling in Love-ra.


A zenealbumon azonban szerencsére hallhatunk sokkal jobb szerzeményeket is. Az erősen kelta zenei hatásokat mutató instrumentális Allan Yn Y Fan frissen és  dinamikusan szól. A Ennio Morricone-filmzenék hatásait mutató Darker Shade of Black (válasz a legendás Procol Harum-dalra) ugyancsak egy nagyon jól sikerült alkotás; kár, hogy a két instrumentális egymást követi a lemezen. Ritchie szokásos gitáros magánszáma ezúttal a Queen’s Lament, amely talán lágyabb és éteribb, mint a korábbi testvérdalok. Az éteri, csodaszép ballada, az Earth, Wind and Sky a természet szépségét ragadja meg, hangulatában a 2006-es Windmills vonalát követi. A sodró, kelta zenei hatásokat mutató The Other Side pedig már a régi lemezek legszebb pillanatait idézi fel. A pogány neofolkos Will O'The Wisp ugyancsak egy kiemelkedő pontja a lemeznek. A lemezt záró virtuóz Coming Home pedig akármelyik ír kocsmában megállná a helyét.

 



Alapvetően nem rossz lemez a All Our Yesterdays, jobb, mint a két évvel korábbi Dancer and the Moon. Azonban a zenekarnak el kellene gondolkodnia azon, hogy csak akkor jelentkezzen új zenealbummal, ha sikerül egy olyan zenei anyaggal előállnia, amely mentes a feldolgozásoktól, újraértelmezésektől és hozza a korábbi lemezek szintjét.
A kiemelkedő dalok ellenére ez sajnos itt és most nem sikerült.

6,5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://zenepont.blog.hu/api/trackback/id/tr727811112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.